Szereplők és utak

József, az idősebb fiú

19 éves, korának megfelelően fejlett fiú. Hátrányos helyzetű fiatal, aki anyai nagyanyjával él a kisváros lakótelepén, szerény lakás és életkörülmények között. A Speciális szakiskolában tanul festő-mázoló szakmát. Szülei a megyeszékhelytől kb. 12 km-re fekvő községben, lényegesen nehezebb körülmények között élnek. Apja segédmunkásként dolgozik, egy vállalkozó alkalmazásában áll. Édesanyja munkanélküli, ellátásban nem részesül, és sajnos nem ritka, hogy a pohár után nyúl, abban nyer (nyel) vigasztalást. Ő már összeütközésbe került a törvénnyel, élelmiszert lopott egy nagy bevásárlóközpontból József idősebb öccsével. E tényt férje elől elhallgatta.

József igazán nagyanyjához kötődik, szüleivel való kapcsolata laza, felszínes. Baráti köre a kisvárosban él.

Mihály, a fiatalabb fiú

15 éves, 9. osztályos. Alacsony termetű, koránál lényegesen fiatalabbnak látszik. Ha nem itt és most a mediáció keretében találkozom vele, akkor azt gondolom, hogy Ő Nyilas Misi 21. századi reinkarnációja. Megjelenésében, lényében hordozza a regény alakját, csak a szemei árulkodnak, hogy mégsem ő az igazi, akiről valóban meg lehet mintázni a debreceni internátus növendékét.

Szülei már régen elváltak, ezt követően édesanyja élettársi kapcsolatot létesített. Nevelőapjával jó viszonyt sikerült kialakítania. Az Alföldről néhány éve költöztek a kisvárosba. A család jól érzi itt magát, sikerült beilleszkedniük. Mihály és öccse sok barátra, ismerősre tett szert. A család rendezett körülmények között él. Az anya és a nevelőapa különös gondot fordít a gyermekek nevelésére, rendszeresen szerveznek közös programokat, a családi események, együttes tevékenységek, ünnepek kiemelkedő jelentőségűek a család életében. Ugyanakkor a vérszerinti apával sem szakadt meg a kapcsolat, a szünidőben hosszabb időt töltenek korábbi lakóhelyükön.

János, a harmadik fiú

Rövid időn belül nagykorú lesz. 18 évének jelentős részét állami gondozásban élte le. Intézetbe kerülése előtt hetek óta nem evett, az erdőben bujkált, nem járt iskolába, elhanyagolt állapotban találtak rá a gyermekjóléti szolgálat munkatársai. Szülei a megye nyugati csücskében, rendkívül szerény körülmények éltek. Édesapja már nem él, édesanyjával semmilyen kapcsolata nincs. Testvérei szintén állami gondozottak voltak. Egy testvérével van laza kapcsolata. Több nevelőszülőnél élt. Halmozottan hátrányos helyzetű: zaklatott kisgyermekkor, alkoholizáló szülők, több nevelőszülő eltérő nevelési attitűdökkel, különböző értékrenddel, motivációkkal, s köztük az önmagát kereső, állandóan „igazodó” vagy éppen igazodni nem tudó gyermek, akivel mindig történik valami. Stabil kötődései nincsenek, az otthon melegét igazán nem sikerült még megtapasztalnia, a családi álomvilágából csak villanások jutottak el hozzá. Megjárta az ifjúság-pszichiátriát, Borderline-szindrómát állapítottak meg nála. Az általános iskola befejezése után szakközépiskolában tanult tovább, majd szakmunkásképzőben folytatta, azonban ezt sem fejezte be. Nem tanul, nem dolgozik, a későbbiekben szeretne hegesztő szakmát tanulni.

István az iskola igazgatója

40-es évei közepén járó, szikár, öltönyös, nyakkendős tanár úr. Az a típusú ember, akinek tartása van, ha kell, kellő szigorral feddi meg a folyosón futkározó tanulót, ugyanakkor néhány dicsérő szó, biztató mosoly kíséretében megsimogatja az alsós nebulók fejét. Aki nem csak okít, hanem nevel, „tanít” is.

Mária, Mihály édesanyja

Negyvenes kellemes megjelenésű hölgy. Gyermekét kívül-belül ismerő, a realitások talaján álló anya. Elfogulatlanul, tárgyilagosan nyilatkozik fia cselekményéről. A történtek feldolgozása számára is erkölcsi megtisztulást eredményez. Anya-és fia kapcsolatában új fejezetet nyit ez a történet.

Magdolna, János törvényes képviselője

Ötven feletti, nagy gyakorlattal rendelkező nevelő. A kis közösségben volt alkalma megismerni János életútját, látni személyisége gyenge pontjait, nyesegetni jelleme vadhajtásait. Az adott közösségben János biztos pontja, igazi pót-anyó.

A történet

Egy októberi szombat délután két fiatal találkozott a városka játszóterén. Egyikük vézna, sovány, alacsony termetű, koránál fiatalabbnak látszó fiú (Mihály), a másik nála idősebb, magasabb (József). Látszólag régebb óta ismerik egymást. Miközben rágyújtottak egy cigarettára, a fiatalabbik felvetette, hogy a közeli általános iskola egyik oldalsó ajtaja - mely a tornateremhez vezet - feltételezhetően nyitva van, azon keresztül be lehet az iskola szertárába jutni, körül kellene nézni.

Az elgondolást tett követte. Elindultak „szerencsét” próbálni, és csodák csodája az ajtó nyitva volt, akadálytalanul jutottak be az épületbe, pontosabban a szertár előterébe. Október lévén korán sötétedett, villanyt természetesen nem gyújtottak, mobiltelefonjaikkal világítottak. Egyiküké lemerülőben volt, tapogatódzva haladtak előre, míg bejutottak a szertárba, ahol a polcokon egymás mellett sorakoztak a különböző márkájú és rendeletetésű labdák: kézi-, kosár-, futball-, mi szem-szájnak ingere.

A fiúk serényen dolgoztak, s a labdákat kabát alá rejtve, nylonzsákokba gyűjtve vitték ki az iskolából. Problémát az jelentett, hogy a 12 darab labdát nem lehet csak úgy hazavinni, ezért úgy döntöttek, hogy a fiatalabb fiú egy kosárlabdát magával visz, amit majd később egyik barátjának akart ajándékozni. A többi labdát az idősebb fiú vitte el, és a nagymamája lakásához tartozó pincerekeszben helyezte el. A fiatalabb fiú a kosárlabdát hazavitte, és szobájában, a játéktároló ládában dugta el.

Amit két ember tud, az nem mindig marad titokban, így történt most is. Az ügyben érintett harmadik fiú is tudomást szerzett a labdákról és felkereste az idősebb srácot. Hosszasan töprengtek a labdák sorsa felett, míg döntöttek: a használt, rosszabb állapotú labdákkal végeztek, előre megfontolt szándékkal, brutális kegyetlenséggel kivégezték szerencsétlen labdákat, és a játszótér bokrai alá rejtették el azokat.

A jobb állapotúaknak megkegyelmeztek, úgy gondolták, azokat majd eladják. A biztonság kedvéért a harmadik fiú egy focilabdát vett magához. Ezzel lakóhelyén társaival már játszott is. Örömébe üröm is vegyült, félt, hogy a közösség vezetője gyanút fog a labda eredetét illetően, ezért jobbnak látta, ha eldugja azt.

Október 27-én az iskola testnevelő tanára észlelte a labdák erőteljes megfogyatkozását és az iskola igazgatójának e tényt jelezte. Az igazgató a tételes ellenőrzés során megállapította, hogy 14 darab labda hiányzik, a kárt 60 ezer forintra becsülte, azonban a lopással okozott kárt az igazságügyi szakértő később 80.000.-Ft –ban állapította meg. A 14-ből 7 labdát kiszúrtak, ezeket úgy megrongálták, hogy javításuk nem volt lehetséges.

Az iskola igazgatója ismeretlen tettes ellen tett feljelentést, majd megindult a nyomozás.

A mediációs ülés

Először az iskola igazgatója, István mondta el a történteket. Tárgyilagosan, az eseményekre koncentráltan, jól artikulálva adta elő mondandóját.

József kapott szót másodikként. A történtet korábbról kezdte. Időnként elkalandozott, filozófiai mélységekig merészkedett, gondolatai nehezen követhetőek voltak, csapongott térben s időben. Hosszasan ecsetelte a fiatalok előtt álló lehetőségeket, bűn és becsület összefüggésében, pénz és anyagi javak előteremtésének vonatkozásában.

Cselekményét pillanatnyi ötlettől vezérelve, Mihály hatására követte el. Magát egy kicsit az áldozat szerepében tüntette fel.

János mondandója a József által elmondottakat támasztotta alá, lényeges újdonsággal nem szolgált. A fiú elismerte az ügyben játszott szerepét, cselekményéért felelősséget vállalt.

Mihály monológja hallatán Nyilas Misi és a tanári kar képe ötlött fel bennem, régi olvasmányélményeim éledtek újjá. Itt van ez az alacsony vézna fiú, aki társával ellopta a labdákat. Ő igazán talán nem is akarta, egy kicsit vagány akart lenni, pusztán az események sodorták magukkal. Egy lehetőséget használt ki, közben nem mérte fel, hogy amit elkövet, az bűncselekmény.

Ezek a fiúk itt és most, a mediációs eljárás során mondták el és beszélték ki magukból a történteket. Az a tény, hogy az iskola igazgatója, mediátorok, megfigyelők, szülő és nevelő előtt kellett a cselekményről számot adni, bizony ez az igazi büntetés. Szembesülni tetteinkkel, hát... nem is olyan egyszerű!

A megbeszélés során az ügy erkölcsi vonatkozásaira és hatásaira, valamint a történet egyes szereplői által levont tanulságokra voltak kíváncsiak a mediátorok.

A törvényes képviselők – Mária és Magdolna – szomorúan, de tárgyilagosan vették tudomásul a történteket, melynek tanulságait korábban a családban és a közösségben megbeszélték.

A megállapodás előtt a felek elmondhatták, hogy az ügy lezárását hogyan képzelik el. István az okozott kár megtérítését kérte, ennek összege 40.500- Ft. József és János vállalta, hogy ezt az összeget ők ketten, fele-fele arányban térítik meg, hiszen a labdák kiszúrásában Mihály nem vett részt.

A megállapodásban a fentiek kerültek rögzítésre.

Számomra – már ha egy közvetítő mondhat ilyent - legszimpatikusabb vállalás az volt, amikor Mihály felajánlotta, hogy az iskolának adja azt a kosárlabdát, amit még korábban szüleitől kapott. Az Igazgató úr ezt a kosárlabdát elfogadta, azon gondolatok kíséretében, hogy amikor ezzel a labdával órákon a gyerekek kosárlabdáznak akkor ez a labda emlékeztet arra, hogy ezt egy olyan fiú ajánlotta fel, aki az iskolából ellopott labdákat, majd az ügy lezárásakor sajátját ajánlotta fel.

Nemcsak a sértett és terheltek számára szolgált tanulságul ez az ügy, hanem a mediátorok számára is. A kezdetben kissé nyegle, nagyhangú József, hogyan vált csendes, „jófiúvá”, vagy az ügy iránt látszólag közömbös János, miként törekedett a megállapodásra, vagy látni „Nyilasmisit” hogyan könnyebbült meg, mikor felajánlotta a labdát, s azt elfogadták. Ez az ügy tényleges szakmai kihívásokat nem hordozott magában, a felek konstruktív együttműködése révén sikerült a mindkét fél számára elfogadható megállapodás kidolgozása. Bizonyítva láttuk, hogy a közvetítői eljárás, mint a büntetőeljárás speciális lehetősége alkalmat teremt az erkölcsi „megtisztulásra.” Sértettek és elkövetők kultúrált, emberi módon tudnak egymással kommunikálni, az esetleges kételyek, kérdések menet közben felvethetők, s a megállapodás kidolgozása után senkiben nem marad hiányérzet, mód van a történtek átfogó, teljes feldolgozására, s a megnyugtató lezárásra.

Napjainkban, mikor értékválsággal küzdünk, a „bocsánat”, a „felelősség-vállalás” nem túl gyakran használt kifejezés, az érzelmek elsikkadnak, akkor talán a mediátor nem csak emberek között, hanem értékek között is közvetít.